A BlackRock befektetési szolgáltató felmérése szerint az ezredfordulós befektetők nagyobb valószínűséggel rendelkeznek tőzsdén kereskedett alapokkal, mint más korcsoportok befektetői. A 21 és 35 év közötti befektetők 42%-a nyilatkozott úgy, hogy jelenleg is ETF-ek tulajdonosa. De miért is van ez így és miért is jó ez?

Tekintettel arra, hogy az ETF-ek új(abb) befektetési innovációnak számítanak, valószínűleg nem meglepő dolog, hogy a legfiatalabb befektetők felkarolják őket. Ami azonban váratlan, az az, hogy az ETF-ek mennyire otthonra találtak a BlackRock által „ezüstkorúnak” nevezett befektetők – a 70 év feletti emberek – portfólióiban. Az ebbe a korosztályba tartozó befektetők 37 százaléka mondta, hogy már van ETF-je. Ez magasabb arány, mint az X generációs befektetők körében, akiknek 29%-a mondta, hogy rendelkezik ETF-ekkel, és ugyancsak magasabb a baby boomereknél is (27%). Bár az idősebb felnőtteket gyakran jellemzik úgy, hogy lassan fogadnak el új termékeket és szolgáltatásokat, az ETF-ek esetében ez határozottan nem így van!

Az ETF-ek idősebb felnőttek általi elfogadottsága talán azzal függ össze, hogy a nyugdíjazás közeledtével sok befektető egészen más szemmel nézi a portfólióját, és ennek megfelelően módosítja is azt. Alapvetőbb, hogy az a portfólió, amely a munkával töltött évek alatt a növekedésre irányult, most más feladatot kap: a nyugdíjas évek megélhetési költségeinek fedezésére szolgáló pénzáramlást kell biztosítania. Ez szükségessé teszi a portfólió eszközallokációjának megváltoztatását, ami viszont már a portfólió alapjául szolgáló befektetések megváltoztatására késztethet.

Természetesen az aktív alapok is jól működhetnek a nyugdíjasok portfólióiban, feltéve, hogy azok nagyon alacsony költségűek. Az én portfólió alapmodelljeim – amelyek kifejezetten a nyugdíjasok számára készültek – aktívan kezelt és indexalapokat is tartalmaznak. Azonban minél többet dolgozom nyugdíjas portfóliókkal, annál jobban megkedvelem az ETF-eket és a hagyományos indexalapokat – többnyire a továbbiakban felsorolt tulajdonságok miatt:

1) Az indexalapok és az ETF-ek jól alkalmazkodnak a készpénzkivonáshoz.

A nyugdíjas befektetők a két fő irányvonal egyikét alkalmazhatják a portfóliójukból a megélhetési kiadásokra szánt készpénz kivonására: a jövedelemközpontú megközelítést vagy a teljes hozamra/rebalanszírozásra épülő megközelítést (vagy a kettő kombinációját). A jó hír az, hogy az indexalapok és az ETF-ek bármelyikhez jól alkalmazhatók.

A jövedelemközpontú nyugdíjasok számára az indexalapok és az ETF-ek által jellemzően felszámított alacsony díjak biztosítják, hogy osztalékukból több jut a részvényesekhez. A hasonló mandátummal rendelkező drágább termékek számára szinte lehetetlen versenyképes hozamot generálni anélkül, hogy azzal még további kockázatot vállalnának. És míg az eredeti hozamorientált indextermékekbe gyakran komoly ágazati téteket építettek be – és a pénzügyi válság idején, amikor a bankok csökkentették az osztalékukat, úgy meg is fizettek érte – addig ma, a legjobb osztalékorientált indextermékek már egész jól kontrollálják ezeket a torzításokat.

A teljesen hozamorientált nyugdíjasok számára, akik az újbóli kiegyensúlyozást (az értékelt értékpapírok leépítését) a megélhetési költségek fedezésére használják, az indexalapok és az ETF-ek szintén jól működnek. Ez azért van így, mert az indexalapok és az ETF-ek jellemzően egy adott eszközosztály tiszta játékai. Így könnyen azonosítható, hogy mely eszközöket kell visszavágni ahhoz, hogy a nyugdíjas által kívánt pénzforgalom megvalósuljon, és a portfólió visszaálljon a kívánt eszközallokációs összetételre. Természetesen bizonyos piaci környezetekben, mint amilyen a 2022-es év volt eddig, még a kiegyensúlyozott portfóliók sem biztos, hogy elegendő újrasúlyozási bevételt hoznak a megélhetési költségek finanszírozásához. Itt jöhet szóba egy olyan stratégia, amely folyamatos készpénzallokációval jár.

2) Majdhogynem gyerekjáték a karbantartásuk!

Amellett, hogy megkönnyítik a pénzforgalom kivonását, az indexalapok és az ETF-ek a nyugdíjasok felügyeleti kötelezettségeinek korlátozása szempontjából is jól állnak. Ez fontos szempont, tekintve, hogy sok nyugdíjasnak jobb dolga is van annál, mint a részvényeivel kapcsolatos hírfolyam folyamatos figyelemmel kísérése. Bár az indexalapokat alkalmazó nyugdíjasoknak természetesen figyelemmel kell kísérniük a teljes portfóliójuk eszközallokációját, de a legtöbb alaptípusú indexalap és ETF esetében többnyire nagyon kevés dolog változik folyamatosan. Míg egy cég általános indexálási képessége szempontjából fontos az, hogy ki kezeli az ETF-et vagy indexalapot, mégis kevésbé fontos, mint az aktívan kezelt alapok esetében. Az indexalapok és ETF-ek költséghányadai általában elég stabilak – az elmúlt évtizedben inkább csökkenő tendenciát mutattak. Végül pedig, mivel az indexalapok nem tesznek aktív fogadásokat, a teljes piaci indextermékeket alkalmazó befektetők nem fogják a teljes portfóliójukat egyetlen szektor felé listázva találni. Ezeknek a befektetőknek továbbra is felügyelniük kell az átfogó eszközosztálybeli kitettségüket, azonban mégsem kell a portfólió kisebb tétjeit is mikromenedzselni.

3) Az indexalapokkal és ETF-ekkel könnyebb ellenőrizni a portfólió kockázati szintjét.

Sok nyugdíjas nagyra értékeli a kockázatkezelést, és az egyik megjegyzés, amit néha hallok az aktív alapokkal kapcsolatban, az az, hogy a csökkenő piacokon is megkeresik a kenyerüket. Ilyen remek aktív alapok, amelyek nehéz időkben is korlátozták a veszteségeket, például az FPA Crescent (FPACX), a Vanguard Dividend Growth (VDIGX) és a Tweedy, Browne Value (TWEBX), hogy csak néhányat említsek közülük. Ugyanakkor rengeteg olyan alacsonyabb kockázatú indextermék is létezik, amelyek ugyanúgy kezelték a lefelé irányuló volatilitást, köztük a Vanguard Dividend Appreciation ETF (VIG) és az SPDR S&P Dividend ETF (SDY). (Néhány alacsony volatilitású indextermék valószínűleg szintén jól védekezik, bár ezek még nem léteztek a globális pénzügyi válság idején.)

Talán még ennél is fontosabb szempont, hogy bár az enyhe tartású alapok segíthetnek csökkenteni a portfólió általános kockázatát, mégis az a legmegbízhatóbb választás, hogy a portfólió volatilitási szintjét – és ténylegesen a valós veszteségek potenciálját – a részvények/kötvények keverékének módosításával, nem pedig a mögöttes állományok módosításával lehet megváltoztatni.

4) Az alacsonyabb hozamú portfólió alacsony költségű termékekért kiált!

Az alacsony költségű termékeknek egyre nagyobb jelentősége lesz a nyugdíjas korban, egyszerűen azért, mert a több készpénz és kötvény tartása általában csökkenti a portfólió hozampotenciálját – így a költségek alacsonyan tartása segít biztosítani, hogy a hozam nagyobb része jusson el a befektetőhöz.

Tegyük fel, hogy egy nyugdíjas portfólió 10% készpénzből, 40% kötvényekből és 50% részvényekből áll. Ha a piaci megtérülési előrejelzések helytállóak, akkor a portfólió hozama valószínűleg nem fogja elérni az 5%-ot a következő évtizedben. Ha egy befektető 0,75%-os eszközsúlyozott költséget fizet egy ilyen portfólió után, akkor a hozama 4,25%-ra zsugorodik, ezzel pedig a nyereség 15%-áról lemondott. Ha azonban a költségeket évi 0,10%-ra tudja korlátozni, akkor a hozama 4,90% lesz, és a hozamának mindössze 2%-áról mondott le!

Ahogy a Vanguard alapítója, Jack Bogle fogalmazott: „Azt kapod, amiért nem fizetsz. És a befektetésekért való nem fizetés különösen fontos olyankor, amikor a hozamok eleve nem túl magasak.”.